Buzánszky Jenő, az Aranycsapat legendás hátvédje, a Nemzet Sportolója volt a vendége az Egri Csillag Szalon legutóbbi rendezvényének, amelynek ezúttal is az Egri Polgárok Háza adott otthont.
(TV Eger)
Buzánszky Jenőt, a 49-szeres válogatott labdarúgót, az Aranycsapat hátvédjét, olimpiai bajnokot az est házigazdája, dr. Pajtók Gábor köszöntötte, majd Pásztor Zoltán, a legendás futballista régi ismerőse vette át a szót, aki a vendéget a kezdetekről, a sikerekről és nemzethez, a magyar emberekhez fűződő viszonyáról kérdezte.
Buzánszky, aki egyébként az Aranycsapat egyetlen vidéki játátékosa volt, beszélt arról, hogy szülővárosában, Dombóváron kezdett el focizni, ahol gimnáziumában szerencséjére már volt foci- és futópálya, s 17 évesen már a Dombóvár csapatának játékosa volt. A következő állomás a másodosztályú Pécs volt, majd 1947-ben került Dorogra, ahol az NB I-es bányászcsapatban folytatta pályafutását.
Elmondta, 1950-ben lett válogatott, miután Sebes Gusztáv szövetségi kapitány felfigyelt rá, majd az igazi bemutatkozás egy Bulgária elleni mérkőzéshez fűződik, ahol bebiztosította helyét a legjobbak között, és gyakorlatilag ettől az időponttól kezdve 1956 júniusáig az Aranycsapat tagja volt.
Természetesen ezen az estén is szóba került az 1954-es világbajnoki döntő, ahol 35 győztes mérkőzés után vesztettek a németek ellen, s így „csak“ ezüstérmesek lettek. A sorsdöntő összecsapásról a futball-legenda ma is azt állítja: két angol bíró segédletével – akik engedték, hogy még a döntő előtt Puskást harcképtelenné tegyék, majd a fináléban nem adtak meg egy szabályos magyar gólt – szorultak a második helyre. Az elfogultság oka pedig szavai szerint az volt, hogy az angolokra súlyos vereséget mértünk saját otthonukban az előző évben.
Buzánszky Jenő – mint elmondta – ma is fontos feladatának tekinti, hogy megismertesse a múlt történéseit itthon és külföldön egyaránt, hiszen mindig is az volt a cél, hogy örömöt szerezzenek honfitársaiknak, bárhol is éljenek a világban. Ezért is utazta körbe a Földet és mesélt élményeiről Amerikától Csíkszentdomokosig, s ezért sem tudta elhagyni hazáját sem 1945-ben, sem pedig 1956-ban.
Beszélt Erdélyhez fűződő bensőséges kapcsolatáról s arról is, hogy miért mászta meg a Hargitát.
Miután több erdélyi találkozón is hallott arról, hogy az Aranycsapat rádión közvetített mérkőzéseit csak úgy foghatták a Székelyföldön élő emberek, hogyha felmentek a magaslatra, egyszer elhatározta: ezeknek a drukkereknek a tiszteletére ő is felmegy a Hargita tetejére.
A beszélgetés végén a szokásoknak megfelelően borgasztronómiai bemutatóra került sor. Ezúttal a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet borait kóstolhatták meg a jelenlévők.
Fotó: Nemes Róbert
